Sze

25

Szerző: sunflower

1 hozzászólás

Kategóriák: Életem percei, pillanatai, történései

H

Neve: maradjon titokban. Él: napjainkban. Neme nő. Kora 30-36 év. Családin állapot: házas, gyermek: kettő.  Külső: kellemes pofika, kedves megjelenés. Foglalkozása: háztartásbeli. Funkció: elméletileg feleség, gyakorlatilag házi cseléd. Jogosítvány:nincs, autó: van, Mercedes. lakás: pihenővárosi luxusvilla, min 200   nm. Apa:alkoholista. Férj: nem ismerem, hála az Égnek!

Van egy kedves ismerősöm: H, mint háztartásbeli. Kb két hónapja ismerkedtünk meg, be is lépett az egyesületünkbe állatmentőnek. Nagyon örültem neki, jól kijöttünk egymással. Nemrégiben találtunk 4 csecsemő macsekot, el kellett valakinek vállalnia. H elvállalta. ment is minden símán. H szépen cumiztatta a cicákat, azok meg szépen gyarapodásnak indultak.
Egyik nap, a macskák megtalálása ürügyén írt hírecskénk következményeként bekopogtatott hozzánk a Rádió. megbeszéltük az időpontot, találkoztunk, és kezdtük a riportot. Kezdő riporter,  kezdő  riportalany.  Mindenesetre működött. Már vagy fél órája beszéltem???, mikor felvetődött, kellenének a kismacskák is. Kérdem, miért, talán tőlük is kérdezni akar valamit? Nem, jött a válasz, csak jó volna. Rendben, válaszoltam. felhívtam H-t, elmondtam mi az ábra, délután kimennénk a macskákhoz. O. K. Később láttam a telefonomon, H vagy hússzor keresett. Végre sikerült beszélnünk. Ledöbbentem.

Tudod, kezdi a beszélgetést, nálunk nem lehet egyik percről a másikra csak úgy programot csinálni. Be van az időm percekre osztva. Megvan mikor gyomlálok,mikor nyírom a füvet, és mikor megyünk a fiúért Pestre. Hogy mikor takarítok, és mikor megyek boltba. Én teljesen kiborultam, mikor lebeszéltük a délutánt. Sok programomat felrúgta volna. Így én szeretném lemondani. És nem is akarok én tag lenni, csak önkéntes, de én nem is tudom, hogyan legyen. Legközelebb nem is fogok cicákat vállalni. Nem fér be az időmbe.
Mi olyan jól megvagyunk négyen, nem is kell oda más. Csak én meg a család. És kész. nem ismersz még eléggé, én nem tudok….. a férjem beleegyezése nélkül semmit csinálni. Előtte mindent megbeszélünk.

Rendben, mondom, de neked semmit nem kellett volna csinálnod, csak megmutatni a cicákat. De nem, én nem…. és mondta, mondta és mondta, hogy mi az amit megcsinálhat, és mi az, amit nem. És ezt a férjem nem engedte.

Felejtsük el ezt az egész cécót. behozzuk hozzánk a macskákat délután. (este úgyis hozzám költöztek volna) És ide jön a riporter. Hozzánk,mondom én. Jó, de és megint végigment ugyanaz a szöveg.

Délután behozta a cicákat, elhelyeztem őket. Néhány szót beszéltünk még. Tudod, a mi családunk így teljes. és megint mondta, bizonygatta a magáét.Aztán elment, én meg csak néztem utána, és sorjáztak elő a gondolataim. Róla. Vajon miért csinálja ezt. Neki tényleg ez az életcélja?  Állandóan függeni valakitől, parancsainak engedelmeskedni, kedve szerint ugrálni?? És mindezt azért, hogy ne dolgozzon? Hisz dolgozik éppen eleget! Bekasztlizva egy aranyketrecben élni az életet, de nem ám úgy, mint egy aranymadár, hanem mint egy rab? Már most is nagyok a gyerekek, mi lesz ha kirepülnek. Állandóan nem lehet még egy lovardát sem takarítani. Vagy férjem összeönti a borsót és a lencsét, hogy legyen asszonykájának munkája? vagy később meg a gyermekei fogják be???

Ma délután jönnek a cicákért. A Mercedessel. De légyszíves mindent készíts össze, az én férjem nem olyan türelmes, mint a tied. Sietnem kell. Akkor nem érünk rá beszélni sem, majd telefonon…..

 

Sze

25

Szerző: sunflower

Nincs hozzászólás

Kategóriák: Életem percei, pillanatai, történései

Futottam az életem után

Az elmúlt hét rettenetes volt. Futottam az életem után, de alig bírtam utolérni! Végre nyakon csíptem. Nem engedem többet garázdálkodni, mert végleg elveszítem.

Sze

15

Szerző: sunflower

Nincs hozzászólás

Kategóriák: Videó

Közeleg az ősz

Sze

7

Szerző: sunflower

Nincs hozzászólás

Kategóriák: Cicákok

Rossz sorozat

Úgy látszik, folytatódik! Az ominózus e-mail óta csak bal lábbal kelt macskások hívtak.
A levélíró nem sértődött nagyon meg, válaszolt, amelyben annyit írt: 7 éves, szobatiszta + egy fotó a cicusról. Se köszönöm, se fakalap, se semmi. Úgy látszik szíven szúrta a finom kioktatásom. Szó nélkül felraktam a megfelelő oldalakra a képet és a szöveget, és kész.

Ma délben, a város legzajosabb részén, 10 építkezéssel körülvéve megszólalt a telefonom. Egy hölgy volt. Sok panasszal. Ennyit értettem. Megkértem, mivel nagyon zajos helyen vagyok, és nem értem amit mond, tíz perc múlva hívjon vissza. Rám csapta a telefont, nem is tudtam végigmondani a mondókámat, és nem is hívott vissza.

Az előbb csörgött megint a telefon. Kedves, fiatal  női hang közli velem, fent van a macskája a fa tetején. Erre mit tudok mondani. Erre még nem képeztük ki magunkat. Fára mászáshoz már kissé öregek vagyunk,  a tűzoltók, ellentétben az amerikai filmekkel, nem szedik le mosolyogva a fáról a pici cicát. Szépen elmondtam a hölgynek, hogy ebben mi nem tudunk segíteni, de olyan esetről még nincs tudomásom, hogy a macska végleg fent maradt volna a fán. No ennél finomabban mondtam azért. Erre cinikusan megkérdezi, miután a neten találta a telefonszámunkat, és ott az vagyon írva, segítünk, hogy tulajdonképpen mit is csinálunk mi??? Nagyon kedvesen válaszoltam neki, hogy fáról nem szoktunk macskát menteni, és innen pár szóban szóltam a programunkról. Megköszönte, és letette, de olyan hangon, hogy borsódzott a hátam. Az biztos, tőle sem fogunk 1%-ot kapni!

Mégis, mit képzelnek az emberek? Felhívnak egy számot, telefonálnak és mi farfelvágva rohanunk és kizárólag az ő hatalmas problémájukkal foglalkozunk. Mert rajtuk kívül nem lehet másnak problémája, mi azért vagyunk, hogy kizárólag vele foglalkozzunk. Egyébként az eszébe sem jut, hogy az ő problémájánál van fontosabb dolgunk is, pl beteg, balesetet szenvedett állat, kicsik nevelése, eledelgyűjtés, állatbántalmazás, és írhatnám végtelenségig. És az sem jut eszébe, hogy mi a bánatos nyavalyából tartjuk fent magunkat, hogy ő telefonálhasson, mert ahogy ő sem, úgy másnak sem jut eszébe, hogy vegyen 1 doboz konzervet, ha találkozik velünk, vagy bedobjon egy 50 Ft-ost, ha látja az urnánkat. Képes, és megkerüli az egész boltot, hogy ne előttem kelljen kimennie.

Ennyi volt ma. Remélem, a többi telefonáló más lesz. Mindig annyira igyekszem, hogy ha valami kicsit is, de tudjunk ajánlani, segíteni. ne menjenek el üres “kézzel”!

Sze

6

Szerző: sunflower

Nincs hozzászólás

Kategóriák: Életem percei, pillanatai, történései

Levél

Nagyon szeretem az állatokat de sajnos önhibámon kivül el kell hogy altassuk a cicánkat ha nem találok neki sürgösen egy másik helyet ahol biztonságban van! azt szeretném kérdezni hogy be -e fogadnátok egy kan cicát?????

És még azt meri írni, hogy szereti az állatokat! Hogy nem szégyelli az ilyen gazda magát! Hol a felelősség, hol az állatszeretet, ő fogja magát és elaltattatja a cicát! Azért ez  nem megy ilyen könnyen. Ezeket finoman meg is válaszoltam neki, persze közben felajánlva azt, amiben segíteni tudunk. A gazdikeresést. Bár kétlem, hogy még egyszer írni fog a Cicamentőknek!

Az orvosnak tilos egészséges állatot elaltatni!
Felelős gazdaként kötelessége gondoskodni új otthonról!
Ráadásul még zsarolásként is használja, ami külön is undorító!
Ha meg Ő csinál valamit a cicájával, feljelenthető állatkínzásért! Nálam a név, telefonszám, emailcím, ezek alapján be lehet azonosítani!

Nyomon fogom követni, ez már biztos, mit is csinál azzal a szegény cicával. És aki nem szereti az állatokat??????

Sze

5

Szerző: sunflower

1 hozzászólás

Kategóriák: Életem percei, pillanatai, történései

OMNIA kávé

Szabó Lőrinc: Ébredés

Áttetsző arany ingében ragyogva
jött a nyári hajnal az égen át:
azt hitte, hogy még alszom, mert mikor
házam elé ért, elmosolyodott,
körülnézett s a nyitott ablakon
nesztelenül beugrott a szobámba,
aztán könnyű ingét ágyamra dobva
bebújt hozzám a takaró alá.
Azt hitte, hogy még alszom s megölelt
s én mozdulni se mertem, félve, hogy
felébredek és álomnak remélve,
hogy ébren vagyok…és húnyt szemmel és
mozdulatlanul és remegve tűrtem,
hogy karjaimba fészkelje magát,
s mintha egyetlen érzék erejébe
gyűlt volna testem-lelkem minden éhe
és szomja és a beteljesedés
minden ígérete, csak a tapintás
néma ajkával s vak szemeivel
szürcsöltem, láttam, éreztem, öleltem
az égi vendég ajándékait:
ujjainak játékában a napfény
lobogó lepkéit, karjában a
rét illatának harmatos husát
s egész testében az egymásbaringó
felhők mindenütt egyforma ölét.
Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanul
feküdtem ott gyanútlan karokban,
de mikor végre álom s ébredés közt
félig tolvaj s fél-részeg öntudattal
megloptam az istenek gyönyörét,
nem bírtam tovább és csókolni kezdtem
és felütöttem a szememet…Ő
ép fölnézett rám: A kedves mosoly
megüvegesedett rémült szemén,
arcán elsápadt és kigyúlt a szégyen:
Te meglestél!… – sikoltotta s felugrott
és menekült, már az ablakhoz ért
és belefoszlott a hajnali égbe.
Én felültem és értelmetlenül
és soká bámultam magam elé:
szénaszag csapott be az ablakon,
messziről zúgott a hegyi patak,
a szoba még sötét volt, de a nap már
ágyamra tűzött, és a takarón
úgy pihent a fény tűzfátyola, mint
egy odadobott könnyű arany ing.

B. Radó Lili: Ünnep

            Köszönöm, hogy ünnepnek tekintesz,
            hogy szíved bíborborával vársz reám
            és ó-ezüsttel terítesz miattam;
            s hogy el ne fussak előled riadtan,
            lelked titkos, százegyedik szobáját
            virággal díszíted fel énnekem.
Tiéd minden ujjongó énekem,
tiéd lelkem szivárványos zománca,
tiéd a derű, mely rólam szerteárad,
nem hozok kínt, se sóvárgást, se vágyat,
örömnek jövök, sohase verlek láncra,
ünnep leszek, mert ünnepként fogadtál.
 
Kevés reklám sikerült még ezidáig ennyire szépre, mint az OMNIA reklám. A kávé is jó, meg a reklámja is.

Sze

4

Szerző: sunflower

Nincs hozzászólás

Kategóriák: Életem percei, pillanatai, történései

Megjegyzés

Visszaolvastam. Nem lett jó, nem érthető, ebből csak az derül ki világosan, hogy mi bolhából is elefántot csináló anyák vagyunk. Pedig ez nem így van. Ez a dolog messze túlmutat a leírtakon. De most csak ennyi telt tőlem. Már remegek a cukorhiánytól, mennem kell enni. Ezt is gyűlölöm. Ezt a szemét betegséget. A világ legutálatosabb, legalattomosabb betegsége. Kín vele együtt élni. De ettől még el sem lehet válni! ha-ha, de vicces!

Igazából azt szerettem volna leírni, megkérdezni, hogy miért kell egy anyának ekkora mértékben alkalmazkodnia, hogy ne veszítse el gyermeke szeretetét.

Sze

4

Szerző: sunflower

Nincs hozzászólás

Kategóriák: Életem percei, pillanatai, történései

Két barátnő – egy probléma

Egyetlen testi-lelki jó barátnőm – akivel két évig egy szót sem váltottunk – nem netes, hanem hús-vér, a minap nálam járt. Meglepett, de nagyon megörültem neki.
Ő mesélte az alábbiakat. Lánya, ki korban és végzettségben közel áll az én lányomhoz, heti, kétheti gyakorisággal látogatja férjestül. Ehhez tudni kell, a barátnőm nem a városban,  hanem egy közeli faluban lakik. Azt már sikerült kivívnia magának, hogy lánya előzőleg szóljon, hogy mennek. Hogy miért? Hogy kellő mértékben fel tudjon készülni a fogadásukra. Nem sütés-főzésre gondolok, bár biztosan készít számukra egy kis finomságot. A látogatás a következőképpen zajlik le. Megérkeznek a fiatalok, leülnek, és hallgatnak. A vővel nem cseresznyéznek egy tálból, de nincs is harag, elviselik egymást. A lány vagy hullafáradt, vagy várja, hogy megjöjjön! A vő nem éppen bőbeszédű, így barátnőm az, aki kénytelen vinni az egész társalgást, amennyiben ezt a kínszenvedést annak lehet tartani. Hol hosszabb, hol rövidebb idő után a fiatalok távoznak. Az tény, a lánya két városban dolgozik pszichiáterként, a vő meg csendeske. Általában. Kérdeztem, miért nem kéri meg őket, olyankor menjenek, mikor a lány nem annyira fáradt, erről szó sem lehet. Ő nem kér ilyet. nem akarja rontani kapcsolatukat.
Valahogyan így vagyok én is a fiammal. csak ő nem jelenti be, mikor jön. Rendszerint azonos időben, munka után, és világért sem hozná magával társát. Jön, nem szól, fáradt, ingerült, próbálkozom valami kis beszélgetésfélével, de nem igen megy. Ráadásul természetesen van saját kulcsa, szobája, ha én ott teszek valamit, leordítás a vége. Nekem nincs, nem s volt kulcsom hozzá. Meg is bolondulna csak a tudatának, hogy én bármikor bemehetek hozzá! Soha nem tettem ilyet, de ….
Amit mi csinálunk, az biztos nem jó. Az új lakásba elsőnek a kerékpárját tette be, amit már régóta nem használ, de meg kell őrizni, mint minden fecnit, játékot és játékdobozt, lapot, és plüssállatot. Ott van még lánykám sosem használt kerékpárja is, hogy miért??? ne kérdezze senki. Mondtam neki, odébb raktuk a kerékpárokat, mert kellett a hely. Láttam, lilul a feje a drágámnak, és közölte, mégis el kell vinnie onnan legalább a sajátját, mert Ő azokat úgy helyezte el, hogy nehogy megkopjon a zománc! Édes, Jó Istenem. Mit vétettem én, hogy el kell tűrnöm minden ilyen kis szarságot- ami neki halál komoly! Sokszor ingerem van, hogy ledobjam mindkét kerékpárt onnan a második emeletről. A saját lakásomban sem csinálhatok bizonyos dolgokat. Ha idejön, meg kell válogatnom minden szavamat, inkább már nem is beszélek semmit. Ha véletlen a szavába vágok (csak szerinte), nem szoktam, az ő szokása, hogy jó hosszú szüneteket tart beszéd? közben, így abban a hitben élsz, hogy befejezte. Kiabál velem. Persze az apjával sem bánik különbül.
Meglátta az egyik cicás képemen, hogy az egyik plüssállatot, amely, mint megtudtam, az egyik kedvence volt????, én be merészeltem a cicáknak játékként vinni. Soha nem fogja megbocsájtani nekem. Így már semmit nem merek sehová vinni, igaz, most nincs is hová, ami vélhetően kapcsolatba kerülhetett vele, nehogy megbántódjon.

Miért ilyenek ezek a gyerekek? Miért nem lehet egy anyához odamenni, adni neki egy puszit, és azt mondani, szia, fáradt vagyok, csak egy pillanatra szaladtunk ki, megnézni, hogy vagy. Már itt sem vagyunk. Ehelyett ott ülnek órákig, a kínlódó anyával.
Miért nem tudja az én fiam kedvesen azt mondani, ez az enyém, elviszem, mert ragaszkodom hozzá. Vigye isten áldásával!
Vagy csak annyit mondana, bocsi anya, de én ilyen vagyok.
Nem, zajlik a ki nem mondott lelki csata, halálra kínozva engem biztosan. És kezd idegenné válni! Amiért megszakad a szívem! Hová lettek az én imádott gyermekeim??????


Sze

1

Szerző: sunflower

Nincs hozzászólás

Kategóriák: Életem percei, pillanatai, történései

Ma

A mai napon támogatója lettem a Greenpeace Magyarországi Egyesületének. Igazából nem nagyon kedvelem őket. Erőszakos, erőszakos és erőszakos szervezet. Amennyi tagja és támogatója van, normálisabban is végezhetnék munkájukat, nem nevetség tárgyává kellene válniuk, alapvetően értelmetlen megmozdulásokkal, mint az aktivistáik önkikötözése, hajók útjának, kikötésének gátlása, és folytathatnám igen sokáig. De legalább csinálnak valamit. Amíg pl itthon  belefojtják a természet, környezetvédőket és állatvédőket  a szegénységbe, , rontva tovább Földünk helyzetét.  Nem képesek egy akkora városban, mint Szeged normális, szelektív hulladékgyűjtést elrendezni, pedig a legminimálisabb lépés az  ökolábnyomok csökkentésére. Tudom, mindenki azt mondja, erre aztán igazán nincs pénz! De kell, hogy legyen, amennyiben unokáink élete is érdekel bennünket a sajátunkon kívül! Itt nem arról van szó, hogy a devizahitelesek kevesebbet fizessenek, hanem arról, hogy lesz-e egyáltalán emberi élet még akkor a Földön! Ülünk a klimatizált szobában, dolgozunk ugyanígy, vesszük a benzinfaló szörnyetegeket, használjuk végtelenségig az elektromos készülékeinket, mert már egy gyümölcsöt sem vagyunk képesek magunk meghámozni, az energia meg fogy, a szerves eredetű. Az olyan parányinak mondható kezdeményezések, mint a mórahalmi, ami önmagában nem is parányi, de világméretekben semmi, pedig ritka mint a fehér holló.  Jómagam hiába próbálkozom ilyesfajta dolgokkal, a végén összekerül az egész egy konténerbe. Azzal sem igazán foglalkoznak az országban, hogy más energiaforrásokra térjünk át. Én legalábbis nem hallottam ilyesmit. Azzal igen, hogy hogyan lehet az alacsony bevételű dolgozókat, nyugdíjasokat tönkretenni, a gazdagok meg had gazdagodjanak. Ha van, legyen még több, úgy újgazdag módra

Van egy másik nagy bánatom. Olvastam netbarátnőm aug.20.-ai blogbejegyzését, majdnem elsírtam magam. A tűzijátékról, békéről, írt, amelyek Őt igazán boldoggá teszik. Színesek és fehérek, idegenek és nem idegenek, kéz a kézben!


“Magyarok, más európai országból érkezettek, ázsiaiak, afrikaiak színes kavalkádja, rengeteg ember, akik ugyanazt az érzést élték át, és ettől lett igazi ünnep ez a nap! Béke. Ez járt az eszemben. Ez az igazi béke!! …”

Annak nagyon örülök, hogy Ő boldog, megérdemli, nagyon megtépázta mostanában az élet, de én egészen másmilyennek látom  országunkat  és a benne élőket. Nincs demokrácia, nincs béke az emberek lelkében! Csak tapossák egymást, és még csak kilátás sincs arra, hogy itt boldog emberek élhessenek! (Ha akkor, ott így volt, az egy nagyon kivételes eset lehetett.) Leszámítva azt a kevés milliomost. Ezzel nem azt akarnám mondani, hogy minden a pénzen múlik, hiszen szerényen is lehet értelmes, érdemes, értékes életet élni. De a mi szerénységünk bizony már régen átment szegénységbe. Annak is olyan fokára, ami már megélhetési gondokat jelent. Kifizetetlen számlákat, ki nem váltott recepteket, meg nem vásárolt belépőket. Ha csak magunkat nézem, semmiképpen nem kezdeném újra az életem. Örülök, hogy az én életem, vagy inkább, a korosztályom élete szép volt, tervezhető, örömökkel teli. A gyermekeimet és leendő unokáimat sajnálom végtelenül, mert nekik már egyre fogyóban volt a jó, az értékes, a szép. Hogy unokáimnak mi jut? Jobb rá sem gondolni. Bár amennyire megváltoztak a mai fiatalok, talán ezek az elvonási tünetek változtatták őket ilyenné, nem is nagyon kívánnak mással foglalkozni, csak a saját megélhetésükkel. A család fogalma teljesen átértékelődött, a szülői tisztelet kihalt – bocsánat az igen kisszámú kivételtől, a nagyszülők meg már csak kizárólag terhet raknak a fiatalok nyakába. Mind magán, mind országos szinten. Hát normális az az ember, aki most akarna új életet kezdeni??? Létbizonytalanság, munkanélküliség, antidemokrácia. Amennyiben nincs szülői támogatás, nincs felsőfokú iskola, nincs szakma???  És nincs megfelelő gyakorlat. És nincs lakás. És nincs….. semmi. Hová vezet az utunk? Őszintén! örülök, hogy nem fogom megtudni!

Még azt is tudom, hogy nélkülözésben, szegénységben is lehetne boldogan élni. Viszont a nélkülözés, a lecsúszás, az emberek elértéktelenedése, a megfelelő szellemi táplálék hiánya már megkérdőjelezi ezt. A kilátástalanság és az önállóság elvesztése pedig  szerintem lehetetlenné is teszi. Mindezek mellett pedig ott lebeg az egész Föld felett a kard!